maradék feldolgozás

ma nagyon büszke vagyok magamra, pontosabban a konyhai kreativitásomra! az úgy volt....

borzasztó meleg van már harmadik napja és napközben nemhogy a főzés, de még az evés is csak nehezen ment. viszont - vasárnap lévén - már délelőtt (khmm, ébredés után nem sokkal, vagyis úgy 1 körül) elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy kéne gondoskodnom a holnapi ebédről, mert már elegem van az éttermi kajákból és a vajas zsemle sem túl íncsiklandó lehetőség. először gombapörire gondoltam, aztán egy jó kis tojásos nokedlit kívántam meg friss salátával. utóbbi még mindig nagyon jól hangzik, és miközben a receptes füzetemet lapoztam (mert van ám nekem olyanom is, hagyományos, kézzel írt) találtam egy múltkori kísérleti bejegyzést fűszeres túróval töltött gombafejekről, ahol az állt, hogy gombával nem az igazi, inkább paradicsommal kéne próbálni vagy cukkinivel. a mi hűtőnkben pedig pont volt 3 szem nagyobbacska paradicsom, tegnapról pedig egy kis maradék saját készítésű fűszeres krémtúró (az ideálisnál talán egy kicsivel karakteresebb - értsd: fokhagymásabb - ízesítéssel), hát nekiveselkedtem a kísérlet folytatásának és megtöltöttem a félbevágott és kimagozott-belezett parikat a túróval, csak előbb kicsit megsóztam és borsoztam, kis friss bazsalikomot vágtam és pár csepp olívaolajat is öntöttem mindegyikbe.

de most jön a lényeg! a felesleges olívaolajat a sütőedénybe öntöttem a paradicsomokból és azzal a fóliával letakarva dugtam őket az egyébként 200 fokos sütőbe, amivel a túró volt lefedve a hűtőben! igazi, környezetbarát kis séf voltam: feldolgoztam minden maradékot, juhujj!

egyébként két dolgot felejtettem el mindeddig említeni: a reszelt sajtot, amivel megszórtam a parikat és hogy már 20 perce sülnek a 200 fokos sütőben, így még fogalmam sincs, finomat főzök-e. de akárhogy is sikerül, az tuti, hogy környezetbarát ebédem lesz holnap!

dzíb dé'kűl

már 7. napja ülök itthon bedugult fejjel és aggyal: mintha az egész koponyámat valami homályos burok venné körül, amin épp csak átszivárog a külvilág néhány színe-szaga. nagyobb baj, hogy ugyanez igaz a levegőre is, mintha csökkentették volna a fejadagomat. asszem hasonlóan érezheti magát egy elveszett űrhajós a galaktikus térben...
egyetlen mentsváram a rendszeresen megújuló eperkészletem.ez az év legcsodásabb időszaka:  finom, friss eper kapható a zöldségesnél (ennél a sarkinál egészen rendkívüli zamatú, hazai, kisszemű változat) és már hüvelyes zöldborsó is fel-felbukkan a pultokon. mmmm, nem is tudom, melyiket válasszam! az elmúlt napokban egy kiló epret biztos felfaltam és most is ott kandikál egy kisebb kupac a konyhapulton. csak odaállok a mosogató mellé, pár pillanatra hideg víz alá tartom, ezalatt leveszem a zöld csészelevélkéket és hopp, már be is kapom. csak semmi faxni, gátlástalanul és minden ünnepélyes külsőség nélkül falom a friss, piros gyümölcsöt. a borsó pedig úgy a legjobb, ha elcsenem, ahogy gyerekkoromban: anyu látja és mérges, mert nem jut elég a levesbe, de én annyira szeretem, hogy hogy újra és újra visszasomfordálok a tálhoz és egy-két hüvelyt kifejtek magamnak. ...ha újra ott ülhetnék nagymamám zöldborsói között a veteményesben, és közvetlenül a szárról szedhetném a számba a finom, ropogós, édes zöld borsócskákat...

igazából most annyival is megelégednék, ha nem ölelne körbe ez a szörnyű takony-burok, élvezhetném a napsütést, sétálhatnék és este még akár egy moziba is elugorhatnánk...

hjajj...

zöldségdilemma 2

...ééééés az élet mindig tálcán kínálja a megoldást! Régóta meggyőződésem, hogy teljesen felesleges nehezen elérhető, de roppantul vágyott dolgokért vért izzadva, körömszakadtig küzdeni. Elég egyszerűen csak akarni és közben úszni az árral - persze lehetőleg a cél felé lavírozva. Ezúttal talán még ennyit sem kellett tennem, csak nyitva tartani a szemem. Csak halkan lehelem, hogy hónapokkal korábban felvetett zöldségbeszerzési dilemmám nemrég megoldódott - lekop-kop-kopogom.

Nagyon kellemes, újépítésű-felújított házak övezetében éldegélünk kettecskén, és én nagyon szeretek itt. Van a közelben szép parkocskánk, hétvégén is nyitva tartó fogorvos, kozmetikus, étteremből három is, házi készítésű tejtermékeket árusító bolt morcos és alulfizetett eladókkal, stratégiai jelentőségű éjjel-nappali mára ismerőssé vált stábbal - és azzal átellenben sokadik tulajdonosváltás után újranyitott zöldséges! Kedves eladókkal, szép áruval, korrekt árakkal, mindenféle földi jóval (hétvégén például olyan finom epret vettem a csokiszufléhoz, hogy még!) - és a származás feltüntetésének rendszerint hanyag nagyvonalúsággal való mellőzésével! Jóllehet, ez igazából csak félmegoldás, de így nincs lelkiismeret furdalás, csak finom és friss zöldségek!

Nyamm!

naplóidézet a 40-es évekből

"Nekem nincsenek tyúkjaim, csak egy barom fiam."
Bizonyos dolgok, úgy látszik, sosem változnak:-)

Csak távozóban vettem észre a kerítésmagasítást. Nocsak, mondom, nem is vettem észre, építenek valamit? Nem, valamelyik éjjel betörők átugrottak a kerítésen és nagyon lopni akarhattak, mert az egyik kutyát úgy megverték, hogy belehalt. Milyen ember az ilyen?!

Sose vegyél gumis szárú csizmát!

Nem tudom, ki hogy van a csizmavásárlással, engem zsigerig hatoló szorongás tölt el a gondolatára. Egyfelől, mert a csizma drága. Persze, a jó minőségű lábbeli sosem olcsó, de a jó minőségű csizma pokoli sok pénzbe kerül. Másfelől mert az én vékony lábszáramra sosem passzolnak a csizmaszárak. Egy sem. Ez eleve leszűkíti a lehetőségeket, még ha be is tudok vetetni a szárból, mert erre alkalmasnak  kell lennie a fazonnak.


Ha ehhez még egy aránylag határozott elképzelés is társul, akkor szinte lehetetlen küldetésre vállalkozik az egyszeri nő. Elképzeléssel, vékony vádlival és a fizetésemmel frissen feltankolt bankkártyával vágtam neki egy szombati napon a cipőboltoknak, no meg az újságosnál felfedezett, akciós kuponoktól duzzadó Glamourral a táskámban. És lássanak csodát! Az első üzletben olthatatlan szerelemre gyúltam egy csodaszép, majd' térdig érő fekete csizma iránt! Jóllehet, gumis a szára, de ízléses kivitelben és csak a bőr kiegészítéseként, a 20%-os kedvezménykupon pedig gyakorlatilag a pénztáros karjaiba taszított. Boldogan tűztem haza a friss szerzeménnyel és alig vártam, hogy felavassam!

Az első nap csodás volt. Mint a boltos kis(?)asszonytól megtudtam, térdzokniba kell tűrni a farmert és akkor belefér a szárba. Így is tettem, megint tanultam valami újat!
De a második nap... uhh! A lakástól 15 percnyi távolságban, a Ferenciek terén az aluljáróban komolyan kísértésbe estem, hogy azonnal letépjem a lábamról a csizmát, földhöz vágjam és leüljek mellé zokogni. De letépni nem tudtam volna a lábamról, mert a csizma lehúzásához segítség kell... A kis aranyos ugyanis úgy feltörte a bokámat, hogy úgy éreztem, mintha valaki le akarná vágni a lábfejem. Egyedül az irodai tartalék cipőm mentett meg attól, hogy zokogva boruljak a reggel 7 órás tárgyalás résztvevőinek a vállára.

Nőtársaim, ne vegyetek gumis szárú csizmát! SOHA!

Ui.: Azért még mindig nagyon csinos... és most már kiépítettem a bokám védelmi rendszerét is:-)

grrrr

Az egy dolog, hogy reggel hasmenésem volt, olyannyira, hogy nem mertem gyalog elindulni munkába, és inkább taxit hívtam. Láttam én, hogy esik az eső, de gondoltam csak azzal a szelíd folytonossággal, ami nem áztat rommá és amihez elég az esőkabát. Ahogy én azt elképzeltem. A délutáni megbeszélésre még csak áttaxiztam, de onnan be a városba már tömegközlekedéssel utaztam. A hozzám hasonló hibbant tyúkok ilyenkor nem tesznek le bevásárlási és ügyintézési elhatározásikról (végre beadtam a kesztyűt javíttatni és vettem zöld teát is a bioboltban), hanem makacsul kitartanak elképzeléseik mellett, és csak azért is! Persze jóóóóól eláztam, mázli, hogy a masszázs ideje alatt megszáradt a nadrágom a frissen beszerzett javakkal egyetemben a radiátoron. De azért az mégiscsak túlzás, hogy miután hősiesen beláttam butaságomat, ráadásul lemondtam egy újabb taxizásról a zsebem javára (ez legalább egy vagy két pamuttrikó!), a cél közelében egy autó derékig beterített koszos esőlével!

Mit mondhatnék erre az egészre?! Bármit is, az nem lenne szalonképes. Inkább rágyújtok, pedig nem is dohányzom. Csak néha...